Az imádott-utált kockakövek ünnepélyes koptatása után az országúti mezőny elhagyja az elcsendesedő Flandriát és az erdős-hegyvidékes dél felé veszi az irányt: a tavaszi klasszikus szezon utolsó felvonására tradícionálisan - egy hollandiai kitérővel - az Ardennekben kerül sor. Az enyhe, mégis jelentős terepviszony-változás felülírja, átrendezi az esélyesek listáját: a keménykötésú rouleurök és a robosztus sprinterek némileg háttérbe szorulnak, miként a robbanékony puncheurök, illetve a háromhetes körversenyek kipróbált hegymászói újból rivaldafénybe kerülnek. Azok az arcok, akik március elején a Strade Bianche murvadombjain villogtak, ismét feltűntek a szigorúan vett élbolyban és készségesen animálták a történéseket, így keretbe foglalva a rangos egynaposok által fémjelzett időszakot. Az ardenneki küzdelemsorozat idei mérlege egy sokáig emlékezetes húsvéti feltámadás, egy, a papírformát maximálisan beteljesítő hegyi befutó és egy győzedelmes szólószökés, amit a nemezisétől megszabaduló majdnem-ember mutatott be.

Az Észak Poklából csak felfelé vezet az út, a kockakövek keltette hisztérikus hype azonban érezhetően lecsillapodik, amint a testileg-lelkileg elnyűtt kerekesek kigurulnak az ikonikus roubaix-i velodrome-ból. Ezzel valóban lezárul egy fejezet az országúti versenynaptárban. Ráadásul egy olyan kitüntetett fejezet, amelyet minden kerékpárfanatikus áhitattal, tűkön ülve és kézdörzsölgetve várt, akárcsak a Trónok Harca-fandom az adott évad utolsó epizódját. Megkaptuk azt a drámát, amire vágytunk, a por leülepedett, így érthető, hogy a Szent Hét után valamelyest alábbhagy a szurkolók lelkesedése. De a kockaköveken túl is van élet a tavaszi klasszikus szezonban: kétségtelen, hogy az egy teljes hetet és három eltérő karakterisztikájú viadalt magába foglaló, kevésbé misztifikált ardenneki epilógus nem kelt akkora visszhangot, mint egy Flandriai Körverseny vagy egy Párizs-Roubaix, ellenben egyfajta békés átmenetet biztosít, amire - úgy vélem - szükség van, mielőtt fejest ugranánk a rózsaszín keretes Giro-őrületbe.

Való igaz, hogy amikor a tél beköszöntével visszaidézzük az aktuális év leglátványosabb futamait, a best-of felsorolásokból általában kimarad a Cauberggel variáló Amstel Gold Race, nem is beszélve a Mur de Huy-vel riogató Flèche Wallonne-ról - nem csoda, hisz' utóbbi az egyik legkiszámíthatóbb verseny a World Tour-palettán -, ám biztos vagyok benne, hogy idén ez másképp lesz. Na, nem feltétlenül a Flèche Wallonne kivárásra intő befutója, hanem elsősorban az Amstel Gold Race észveszejtő fináléja miatt, ami, bátran állíthatom, a legvadabb álmainkat is felülmúlta és homlokegyenest szembement a sportági trendekkel. Továbbá garantáltan emlékezni fogunk az elégtételt szolgáltató Liège-Bastogne-Liège-re is, ami szintén tartalmazott egy szívinfarktus-közeli momentumot, de nem annyira a verseny menete, mint inkább a győztes személye tölthetett el minket, nézőket elégedettséggel. Ugyan tisztában vagyunk a ténnyel, miszerint az egyetemes sport nem így működik, gyakran játszunk el azzal a gondolattal, hogy XY igazán megérdemelné a sikert, mert ő a legerősebb, vagy mert ő a legkitartóbb mind közül, ám ez csak a legritkább esetben valósul meg. A Liège-Bastogne-Liège idei kiírása viszont kivételt képez e tekintetben.

Bizonyára sokakat meglep a tény, miszerint a dimbes-dombos Limburg tartományban kacskaringózó Amstel Gold Race - ami valójában tehát nem is érinti az Ardennek vallóniai vonulatait - a gazdag kerékpáros kultúrával büszkélkedő Hollandia egyetlen World Tour-szintű egynapos viadala. A világhírű sörfőzde által szponzorált (és tulajdonolt) kerékpárversenyt a '60-as évek második felében hívták életre, azzal a nem titkolt szervezői szándékkal, hogy kreáljanak egy hamisítatlanul holland klasszikust, amely méltó kihívója lehet akár a legnagyobb presztízzsel rendelkező Monumentumoknak is, mint amilyen a Ronde van Vlaanderen vagy a Milánó-Sanremo. A kalandos történelmű Amstel Gold Race az utóbbi évtizedek folyamán csakugyan betagozódott a piros betűkkel szedett tavaszi klasszikusok közé, végérvényesen stabilizálva a helyét a mindenkori versenynaptárban az ardenneki hét nyitányaként, ám továbbra is keresi identitását.

Az izgalomfaktor növelését célzó identitáskeresés keretében az útvonalat állandó kísérletezésnek vetik alá: hol a célváros, hol a rettegett Cauberg pozíciója változik. A befutó újrarajzolása által a szervezők gyakorlatilag kényükre-kedvükre bővítik vagy éppen szűkítik az esélyesek táborát: a Cauberget ezúttal két további emelkedő követte a programban, a célvonalat pedig - az előző hat kiíráshoz hasonlóan - Berg en Terblijtben festették fel, bő 6 kilométerre az utolsó kihívást jelentő Bemelerberg csúcsától. Az idei útvonal nem kevesebb, mint 35 (!) rövid, ámde annál intenzívebb erőkifejtést rejtett magában, amivel az Amstel Gold Race bőven túltesz Monumentum-státuszú rokonain, szigorúan a mennyiségi adatokat tekintve.

A szűkös, kanyargós limburgi utakon elnyúló mezőnyből a Brabant Nyíl-győzelemmel hangoló Mathieu van der Poel - akit Julian Alaphilippe egyenesen 'jelenség'-nek titulált - dobbantott először: az interdiszciplináris tehetség a céltól tekintélyes távolságra fekvő Gulpenbergen vetett véget a látszólagos amerikázásnak, a Gorka Izagirrével köttetett együttműködés azonban tiszavirág-életűnek bizonyult. Az országútra csupán kirándulni járó van der Poel átmenetileg mellékszereplővé alacsonyodott, amikor az Eyserbosweg tövében a Dries Devenyns szélárnyékából előbújó Julian Alaphilippe megindította a sorsdöntő(nek hitt) offenzívát. Az élete szezonját futó franciával csupán Jakob Fuglsang tudta tartani a lépést, újabb fejezetet nyitva ezzel kettejük kiegyenlíthetetlennek tűnő párharcában. Az eleinte hatékonyan összedolgozó sztárpáros elsőszámú üldözője, Michał Kwiatkowski hol Matteo Trentin társaságában, hol magányosan igyekezett csökkenésre bírni a különbséget, reménykedve abban, hogy a két éllovas között húzódó képességbeli szakadék előbb-utóbb érdekellentéteket szül és a kooperáció összeomlik. A közelgő taktikai patthelyzet első jelei a Bemelerberg lábánál mutatkoztak meg: a biztos vereség elkerülése érdekében Jakob Fuglsang több kísérletet is tett arra, hogy leválassza a hátsó kerekéről a végsebességében bízó Julian Alaphilippe-et, mindhiába, a francia rivális ugyanis árnyékként követte.

Az ígéretes akció halálos ítéletét az Astana sportigazgatója suttogta Fuglsang fülébe, világos utasítást adva a dán versenyzőnek arra, hogy e perctől kezdve egy centit se tekerjen az élen. A görcsökre hivatkozó Alaphilippe ugyancsak vonakodott a vezetéstől, így az a tetemes előny, amit együttes erővel harcoltak ki, és amit a tévéképernyők előtt ülve behozhatatlannak kiáltottunk ki, egyik pillanatról a másikra olvadt el. Egy filmvászonra kívánkozó sportdráma elevenedett meg a szemeink előtt, ahogy a félperces hátrányból visszakapaszkodó Michał Kwiatkowski a flamme rouge alatt elcsípte a döbbenettől sújtott szökevényeket, akik csupán a célegyenesben eszméltek rá, hogy a versenyrádióban fals számadatokat közöltek velük: bizonyára meghűlt a vér az ereikben, amikor a távolban kirajzolódott Mathieu van der Poel sziluettje, nyomában az üldözőboly foszlányaival.

Az Alaphilippe-Fuglsang kettős egy csapásra elvesztette az irányítást az események felett és a Strade Bianchével ellentétben az Amstel Gold Race-en megfizettek kockázatos játszmáikért. A célvonal látványától megvaduló van der Poel irtózatos sebességgel száguldott el mellettük és csodaszámba menő feltámadásával - amit történetesen Húsvét vasárnapján mutatott be - valóságos hangrobbanást idézett elő a helyszíni szurkolók körében. Szinte felfoghatatlan, amit a holland fenomén művelt azon az áprilisi délutánon. Ne felejtsük el, hogy az édesapja nyomdokaiba lépő Mathieu van der Poel jelentős, közel 50 másodperces hendikepet tűntetett el a hajrában, mielőtt megrajzolta volna a klasszikus mezőny krémjét. Mindezt egyes-egyedül, pusztán nyers erejére támaszkodva, stratégiai baklövések tucatját elkövetve. Aki látta, sosem felejti el, aki nem, annak ajánlom megtekintésre az alábbi felvételt a verseny utolsó kilométeréről.

A Flèche Wallonne neve röpke három évtized alatt egybeforrt az 1982-ben felfedezett Mur de Huy-vel, azaz a Kápolnák Ösvényével (franciául: Chemin des chapelles, utalva ezzel az út mentén elhelyezkedő hat kegyhelyre). „Csupán 1300 méter hosszú, de mintha sohasem érne véget” - öntötte szavakba tapasztalatait a 2002-ben diadalmaskodó Mario Aerts. A könyörtelen meredekségű fal - a legendás S-kanyar belső íve a 30%-ot súrolja, ahol már az ima sem segíthet - megtorolja a türelmetlenséget, kivárásra intve a mindenkori bajnok-aspiránsokat: nem véletlen, hogy a hegytetőn bevégződő ardenneki klasszikuson utoljára 2003-ban született szökevénygyőzelem, akkor a baszk Igor Astarloa törte fel a kódot. A Mur de Huy egyedi identitást kölcsönzött a Flèche Wallonne-nak, igaz, egyben az egyik legkiszámíthatóbb forgatókönyv alapján zajló World Tour-viadallá alacsonyította. Kiszámítható abban a tekintetben, hogy a fájdalomosztó finis gyakorlatilag halálra ítéli a távoli próbálkozásokat, amelyek ennél fogva legfeljebb energiaelvonó funkciót tölthetnek be. A siker kulcsa tehát a hidegvér és az időzítés. Mindettől függetlenül az eleve kódolt kudarc az idei, 83. kiírás alkalmával sem riasztotta vissza a kísérletezni vágyókat, és ez valahol jól is van így - jobb, mintha a favoritokat tömörítő főmezőny ölbetett kézzel várná az utolsó kilométert.

A háromszor teljesítendő Meuse-parti körpálya hegyi trilógiája többek fantáziáját is megmozgatta: Cesare Benedetti, Damiano Caruso és Pierre-Luc Périchon a Côte de Cherave-on próbált szerencsét, akikhez a következő körben Nathan Haas, Tom-Jelte Slagter, Tomas Marczynski és Michael Gogl csatlakozott, segédkezve a nap eleji szökevénycsoport tagjainak levadászásában. A vadászat ugyan sikerrel zárult, ám a heteket rövidesen elsöpörte egy újabb akció, amit Bjorg Lambrecht és Giulio Ciccone kezdeményezett a Mur de Huy tetején. A rekordbajnok Alejandro Valverdével felálló Movistar önként vállalta a piszkos munkát és alig kevesebb mint 10 kilométer leforgása alatt újraegyesítették a kettészakított mezőnyt. Az utolérést követő átmeneti nyugalmat kihasználva Marczynski ismét elszivárgott, Matej Mohoric kisvártatva követte, amint viszont a hajrá közeledtével a Deceuninck-Quick Step kézbe vette a gyeplőt, kettejük sorsa megpecsételődött.

A Julian Alaphilippe sikeréért dolgozó Dries Devenyns és Enric Mas a hagyományos forgatókönyvnek megfelelően hatástalanította a kései támadást, ezzel előkészítve a terepet a végső összecsapáshoz. Azáltal, hogy a Mur de Huy-ön szembeszél uralkodott, tovább nőtt az időzítés jelentősége, a bombaformában érkező Jakob Fuglsang viszont mit sem törődött a nehezítő körülményekkel, bátran vetette bele magát a sokak álmát derékba törő S-kanyarba, némi egérutat nyerve mumusa, Alaphilippe előtt, aki a nagyon is valós fenyegetés ellenére nem esett pánikba, józanul osztotta be erejét és az utolsó pillanatig kivárt a sprint megindításával. Az újgenerációs francia szupersztár keserves küzdelem árán végül megvédte a címét - a tavalyival ellentétben ezúttal tudatában volt a győzelmének. Ugye-ugye, a türelem rózsát terem.

„Nem utálom őt. Csupán különböző versenyzői kvalitásokkal rendelkezünk - míg ő az egynapos viadalokon tarol, én a szakaszversenyeken. Nem vagyunk egyenlőek, de legalább megharcolhatunk egymással. Verseny nélkül kevésbé lenne szórakoztató.”

Jakob Fuglsang a Julian Alaphilippe-pel folytatott tavaszi rivalizálásáról

Az Öreg Hölgy 27 évnyi távollét után hazatért: a Liège-Bastogne-Liège szervezősége szakított Ans városával és a verseny nevéhez hűen Liège szívébe, a Meuse-menti Boulevard d'Anvoy-ra helyezte vissza a befutót. Ha nincs Ans, nincs dombtetei finis és nincs a Côte de Saint-Nicolas sem, amit a célhelyszín módosításával egy időben kiradíroztak a szintrajzból. A patinás szakportálok szerzői szinte kivétel nélkül egyetértettek abban, hogy a történelmi jelentőségű költöztetés megbolygathatja a vallon Monumentum dinamikáját, agresszivitásba lovallva a hegymenetre specializálódott kerekeseket, akik attól tartanak, hogy egy tömeges sprint esetén kudarcot vallanának gyorslábú ellenfeleikkel szemben. Az újragondolt, ereszkedős finálé azonban önmagában nem garantálja a vélt-remélt extra izgalmakat, sőt, a jószándékkal eszközölt útvonal-változtatás akár balul is elsülhetett volna.

Ahhoz, hogy boruljon a papírforma, mindenekelőtt kellett, hogy legyen valaki, aki vállalja a kockázatot és megakadályozza a szakírók által predesztinált kiscsoportos hajrát. Erre a szerepre keresve sem lehetett volna alkalmasabb figurát találni a jelenlegi mezőnyben, mint Jakob Fuglsang. Az egynapos versenyzés ízére ráérző dán all-rounder ugyanis túl sokszor kapott ki az idei tavasz során ahhoz, hogy legalább egyszer ne nyerjen. Már csak ezért sem tehette meg, hogy ne fusson neki még egyszer, utoljára, vállalva a kockázatot. Az erő vele volt, no meg a szerencse is. A sors tartozott neki egy klasszikus győzelemmel és végül a Liège-Bastogne-Liège-en törlesztett. A majdnem-embert azon a zimankós vasárnapon nem lehetett megállítani, legyen a befutó akár sík, akár dombtetei.

Április utolsó napjaiban Vallóniába visszalopódzott a lucskos tél: a fagypont közeli hőmérsékleten didergő versenyzők lehelletfelhőket fújtattak az Ardennek erdeiben. Az anyatermészet voltaképp megkönyörült a Liège-Bastogne-Liège mezőnyén, hiszen a csapadékot ezúttal sűrű eső formájában mérte rájuk, nem úgy, mint a három évvel ezelőtti, behavazott futamon. A nyomorúságos időjárás ettől függetlenül számos neves áldozatot szedett, egyetemben az erőtpróbáló hegy-völgyes útvonallal: a szivárványszínű trikó átkával sújtott Alejandro Valverde, aki a legendás Eddy Merckx győzelmi rekordját üldözte, a táv kétharmadánál határozott úgy, hogy beszáll a csapatkocsiba, véget vetve ardenneki vesszőfutásának. Hasonló döntésre szánta el magát a Flandriai Körverseny idei meglepetésbajnoka, Alberto Bettiol és a hullámvölgyből kikecmeregni képtelen Dan Martin is. Mindeközben a főmezőny élén táncoló Greg Van Avermaet más jellegű terveket szövögetett: a CCC magányos farkasa a Côte de la Haute-Levée csúcsa közelében kapta szét az elemekkel küzdő sort, magával rántva egy illusztris társaságot, melyben ott tömörült Vincenzo Nibali, Philippe Gilbert, Enric Mas, Max Schachmann, Ilnur Zakarin, Gorka Izagirre és jónéhány felszabadult Movistar-segítő is, ám a Col du Rosier lábához érve a csoportos offenzívának befellegzett. A megadásra nem hajlandó Tanel Kangert Omar Fraile személyében cinkostársra talált, akivel eredményes kontratámadást szerveztek, melyet a sokcsillagos esélyesek testőrei felügyeltek, mígnem Kangert szólóban folytatta.

Noha a Philippe Gilbert keresztnevével telepingált Côte de la Redoute felett kiderült az ég, a keskeny aszfaltcsíkon felkapaszkodó bolyban vihar előtti csend honolt. Az első vészjósló mennydörgéseket a Côte des Forges lejtmenetében előretörekedő Astana csapat hatfős delegációja keltette - igaz, Gorka Izagirre besokallt egy éles balosban. Az ugródeszkaként funkcionáló Roche-aux-Faucons középső szakaszán Michael Woods szöktette meg Davide Formolót, illetve Jakob Fuglsangot, aki megkönnyebbülten lélegezhetett fel, miután az idei tavasz folyamán először sikerült leráznia magáról az ősellenséget, Julian Alaphilippe-et. Eme felettébb pozitív fejlemény olyannyira felbátorította a sikerre szomjazó dánt, hogy a liège-i befutótól tizenöt kilométerre egyéni akcióra adta a fejét. A babaarcú gyilkos eszeveszett száguldása kishíján katasztrófába torkollott: kommentátor és szurkoló világszerte egy emberként sikoltott fel, ahogy a cél felé igyekvő Fuglsang hátsó kereke megbicsaklott abban az ominózus balkanyarban. De nem, egy csúszós felfestés sem állhatott a siker útjába. Jakob Fuglsang elképesztő lélekjelenlétről tanúbizonyságot téve, két keréken hordta ki a szívrohamot, hogy aztán kezeit a magasba emelve ünnepelhesse, hogy majdnem-emberből Monumentum-győztessé avanzsált. Minden jó, ha vége jó, nem igaz?

„Pillanatokkal azelőtt, hogy megkezdtük volna a Redoute lábához vezető gyors lejtmenetet, figyeltem az arcát, hátha sikerül leolvasnom róla valami jelet azzal kapcsolatban, hogyan érzi magát, mire ő visszanézett rám, és azt mondta: 'remélem, ma te nyersz'”

- idézi vissza Julian Alaphilippe fairplay-díjas gesztusát a későbbi győztes, Jakob Fuglsang.

× Őszintén fogalmam sincs, hogyan és miként kezdjek hozzá ehhez a bejegyzéshez, ami eredetileg csupán négy egynapos versenyről szólt volna a maga száraz objektivitásában, hiszen arra tettem ígéretet, hogy a főoldalon kerülöm az elfogultságot. Már amennyiben ez lehetséges. És most nem az, úgyhogy azon felül, hogy beszámolok az elmúlt hetek eredményeiről, természetesen nem hagyhatom és nem is akarom szó nélkül hagyni azt a tragédiát, ami mélységesen megrendítette a kerékpáros társadalmat, köztük engem is. Ennek fényében nehéz lelkesedni a tavaszi klasszikus szezon fináléjáért, úgyhogy elképzelhető, hogy nem sikerül majd kellően patetikusra ez a cikk.

A minden szempontból zseniális Flandria után egy héttel az 'Észak Pokla' felé vette az irányt a mezőny, következhetett tehát az év legjobban várt és legkegyetlenebbnek tartott klasszikus egynapos viadala, a Paris-Roubaix, ami 115. alkalommal került kiírásra. A hátszél érkeztével rendkívül gyors versenyre lehetett számítani, így az eredetileg tervezettnél negyed órával később lőtték el a rajtot. A rettegett Roubaix első 100 kilométerén nem tudott kialakulni szökés, köszönhetően a talán még a vártnál is brutálisabb tempónak. Az első kockaköves szektor előtt aztán három veszélytelennek ítélhető embert hagytak meglógni, miközben a bolyban is zajlottak az események. Míg Naesen, Gallopin és Durbridge a földre került, az egyik legnagyobb favoritnak kikiáltott Greg Van Avermaet mechanikai gondokkal küszdködött. A hír persze eljutott a karrierje utolsó versenyét teljesítő Tom Boonen fülébe is, aki rögtön a sor élére állt és megkísérelte megnehezítteni honfitársa dolgát, aki ugyan visszaért, de megpróbáltatásai ezzel nem értek véget. Az ötcsillagos Trouée d'Arenbergre érve Van Avermaet bukásba keveredett és kerékpárt kellet cserélnie, mire a Quickstep újabb tempónöveléssel reagált. Az első monumentumát hajszoló belga közel 40 másodperces hátrányt volt kénytelen ledolgozni, és csak 20 km-rel később vegyülhetett el újra a mezőnyben. Az hornaingi szektor után Peter Sagan indult meg, Maciej Bodnarral karöltve, ám nem jutottak messzire, hiszen a kétszeres világbajnok defektet kapott. A Borás akciót lekövető Daniel Oss és Jasper Stuyven egy ideig még tartotta magát elöl, őket egy 30 fős csoport üldözte, benne az esélyesekkel. De Sagan nem adta fel ilyen könnyen, a Mons-en-Pévele-en újra próbálkozott, minek nyomán egyrészt az élboly megfeleződött - a legnagyobb favoritok közül gyakorlatilag senki sem hiányzott -, másrészt utolérték a két szökevényt.

A 9-es számú szektor megtétele során Oss megint meglépett és ez a későbbi események szempontjából is fontos mozzanatnak bizonyult. Az egyébként nem túl vészes Templeuve-ön (30 km-re a céltól) ugyanis kialakult a nyerő szökés Langeveld és Roelandts közreműködésével: hozzájuk Van Avermaet, Moscon, Stuyven és Stybar csatlakozott, miközben Peter Sagan második defektjét szenvedte el és ezzel búcsút is inthetett a Roubaix-győzelemnek, a búcsúzó Boonen pedig a hátsó sorban ragadt. Az utolsó kiemelt nehézségű szektorban, azaz a Carrefour de l'Arbre-on az olimpiai bajnok tovább növelte a tempót, amivel sikerült leszakítania Moscont és Stuyvent, így csak hárman maradtak elöl (GVA, Stybar ésLangeveld). A két üldözővel szemben fél perc környéki előnyt építettek ki, aminek tudatában az utolsó kilométereken csak egymás arcát fürkészték. A vélodrome-ba Van Avermaet vezetésével érkeztek meg, de annyira lelassultak a nagy taktikázás közepette, hogy a háttérben váratlanul felbukkant Moscon és Stuyven. A Sky olasz fiatalja nem is habozott sokat, az utolérésen felbátorodva egyből megindította a hajrát, de a nála jóval frissebb korábbi éllovasok hamar eloszlatták minden reményét. Stybar igazán bánhatja, hogy elvitte a szíve és a kelleténél hamarabb kezdte meg a sprintjét, mert ezzel csak Van Avermaet malmára hajtotta a vizet, aki a szélárnyékot kihasználva megelőzte a csehet. Az üldözőcsoport végül 12 mp hátránnyal érkezett célba, ahonnan a visszavonuló Tom Boonen a 13. helyet szerezte meg. Érdekesség, hogy az idei volt minden idők leggyorsabb Roubaix-ja, miután a győztes Van Avermaet 45.2 km/h-ás átlagot tekert, megdöntve ezzel az 1946-os Peter Prost-féle rekordot.

A szokásoknak megfelelően az Amstel Gold Race nyitotta az ardenneki egynaposok sorát, amiről köztudott, hogy nincs túl sok köze az Ardennekhez, lévén Hollandiában rendezik, de vitathatatlanul beleillik a sorba paraméterei alapján. Az idei kiírás különlegességét a verseny ikonikus hegyének, a Caubergnek a hátrébb helyezése jelentette. Háromszor is szerepelt a programban, de azzal, hogy nagyságrendileg 20 km-re került a céltól, nem bizonyult sorsdöntőnek. A szervezők annak reményében változtattak, hogy így valamivel hamarabb beindul a csatározás, mint a korábbi években. És ez be is igazolódott, ugyanis a valkenburgi befutótól 40 km-re, a Kruisbergen Tiesj Benoot lepte meg a mezőnyt, akit Sergio Henao kontrázott meg. A Flandria-győztes Philippe Gilbert egyből átvette ezt a támadást, őt még 5-en követték - köztük Albasini és Ion Izagirre -, mögöttük pedig egy patináns üldözőcsoport formálódott, benne Gilbert legkomolyabb kihívóival. 10 km-rel később, a Keutenbergen a Valverde, Van Avermaet és Kwiatkowski fémjelezte sor rendkívül közel, 10 mp-en belül került az élbolyhoz, ám meglepő módon nem tudtak kollektívan fölérni, ami egyértelműen az együttműködés hiányának tudható be. Az év 1. monumentumát nyerő lengyel is érezte, hogy ebből így nem lesz utolérés, úgyhogy egyedül indult Gilberték után és néhány percen belül csatlakozott is hozzájuk. Ezután az üldözők hátránya folyamatosan nőtt és mivel a Cauberg utolsó megmászása után sem tudtak számottevőleg faragni belőle, 6 főre csökkent a győzelemre esélyesek névsora. De Kwiat és Gilbert nem várt a hajráig, hamarabb dűlőre akartak vinni a dolgot: az utolsó emelkedőn, a Bemelerbergen felválta támadták az élcsoportot, míg minden ellenfelet sikerült leszakítani. A flamme rouge-hoz érve Kwiatkowski bebetonozta magát a 2. helyre, rápihenve ezzel a sprintre, amit néhány kerékpárhossz hátrányból indított meg, ám rosszul mérte fel a helyzetet a szembeszélben. Philippe Gilbert megkerülte őt az utolsó 50 méteren és 4. Amstel-győzelmét aratta. Mindezt sérült vesével tette, ami egy féltávnál elszenvedett bukás következménye lehetett és emiatt ki kellett hagynia a következő két ardenneki futamot.

A Fleche Wallonne, azaz a vallon nyíl már Alejandro Valverde felségterületét képezi, szóval a mezőny akkor tett volna jót magával, legalábbis akkor lett volna reális esélyük az elsőségre, ha valahogyan sikerül leszakítaniuk a spanyolt az utolsó emelkedőig, azaz a Mur de Huy-ig. Nos, ez nem valósult meg, de nem is igazán erőlködtek rajta. Alessandro De Marchi kísérletezett szóló szökésekkel, és ha eleinte nem is reagáltak rá, a mezőnyben érezhetően megnőtt a tempó. A Huy másodszori megmászása során aztán Bob Jungelssel egyesítették erőiket, bár a lejtmenetben a fiatal luxemburgi faképnél hagyta olasz riválisát, aki szinte észrevétlenül tűnt el mögüle. Egyedül tekerve Jungels kisebb meglepetésre tovább növelte előnyét a bollyal szemben, egészen 50 másodpercig, viszont a Cote de Cherave-on Rafał Majka megindulása nyomán a felére csökkent a fór, a Mur lábánál pedig már bőven látótávolságon belülre került. A Diego Rosa által vezetett mezőny az utolsó kilométeren belül végül bekebelezte a magányos harcost, miután kivárás következett. A 20 éves Gaudu törte meg a csendet 250 m-rel a cél előtt, akire Valverde azonnal reagált, és amikor indított, még ott volt a hátsó kerekén Dylan Teuns is, de néhány pedálfordulattal később be kellett látnia, hogy a győzelem elúszott számára. Dan Martin kicsit hátrébbról érkezett és már ő sem tudta felvenni a versenyt a spanyol klasszissal, aki zsinórban negyedszerre ünnepelhetett a Mur tetején, összességében pedig 5. alkalommal nyerte ezt az ardenneki viadalt. 

Az ardenneki sorozatot a monumentumok közé tartozó a Liege-Bastogne-Liege koronázta meg, ami a legrégebb óta megrendezésre kerülő egynapos a naptárban. Emlékezhetünk, hogy tavaly az időjárás milyen szinten befolyásolta a versenyt, de idén szerencsére nem kellett a fagypont körüli hőmérséklettel és hóeséssel is megküzdeniük a kerekeseknek. A nap eleji szökés 13 perc körüli előnyt szerzett és a mezőny nem siette el az utolérést, meglehetősen nyugodt hangulat uralkodott - vagy talán inkább gyászos. A Col de Maquisard-on az Amstelen kiválóan teljesítő Nathan Haas rángatta meg a sort, de a Movistar Betancuron keresztül kontrollálni tudta ezt az akciót. Az LBL legemblematikusabb hegyén, a Redoute-on Sebastian Henao és Laurens De Plus növelte a tempót, majd érte utol a 2. számú csoportot. Az élen ekkor már csak a Cofidises Perez tekert, 4 perc előnnyel, de egyre keretesebbé vált a mozgása, úgyhogy csak idő kérdése volt, mikor száguldanak el mellette. Csapattársa, Rossetto egyedül vette üldözőbe és amint elkapta a hátsó kerekét, már ment is tovább, mert érezte, hogy Perez nem tud hasznára lenni. 10 km-re a céltól a mezőny már ott toporgott Rossetto nyomában, akire Tim Wellens ugrott fel, de nem jutottak messzire, a sorozatos megindulások nyomán az összes szökevényt hatástalanították. A Cote de Saint-Nicolas-n Davide Formolo rukkolt elő egy igencsak erőteljes és fantáziadús támadással, ám az utolsó kilométerre érkezvén nem kegyelmezett neki a peloton: 800 métere a céltól Dan Martin nyitott egy hosszút, megadva ezzel az alaphangot a hajrában. Az ír versenyzőt az Orica próbálta levadászni sikertelenül, viszont Valverde hamarosan ott termett Martin hátsó kerekén és ahogyan arra számítani lehetett, könnyedén kerülte ki ellenfelét. 4. győzelmét szerezte a La Doyenne-en, de ez a győzelem más volt, mint a többi...

2017. április 17-én Michele Scarponi megnyerte az alpesi körverseny (volt trentinói kör) 1. szakaszát Innsbruckban. 5 nappal később, szombaton, immáron otthonról korán reggel edzeni indult. De sosem tért haza... Amiint kinyitottam a szemeimet, szokásomhoz hívem kezembe vettem a telefonomat, hogy ránézzek az idővonalamra, legelőször egy Contador-féle spanyol nyelvű üzenetet pillantottam meg. Bevallom, sosem tanultam spanyolul, de sajnos pont annyit érettem belőle, amennyit kellett. Felesleges mondani, a döbbenettől egyből felébredtem, ez a néhány búcsúzásul írt sor valódi hidegzuhanyként hatott. Elolvastam még kétszer, bízva abban, hogy hátha valamit félreértettem. De aztán megláttam Jesus Hernandez hasonló hangvételű posztját és a kezdeti döbbenet bénító sokká alakult át. Teljesen ledermedtem, attól a gondolattól végképp, hogy néhány napja még ünnepelni láttam... Azóta minden részletet megtudhattunk a tragikus kimenetelű közúti balesetről. Ma volt Scarponi temetése. Még mindig a hideg futkos a hátamon, ha belegondolok a történtekbe. Előző este még az ikerfiaival játszott... Nem tudom, találkoztatok-e azzal a képet, amelyen a számára oly' kedves papagáj, Frankie látható, ahogyan türelmesen várja őt annál a kereszteződésnél. Szívbemarkoló. A mezőny tagjai, a korábbi csapattársak és barátai mind a pótolhatatlan mosolyát emelték ki, kifogyhatatlan humora mellett. Mindenkinek van minimum egy közös sztorija Scarponival, aki azon felül, hogy bárkit, bármikor képes volt megnevettetni, végtelenül profi versenyző és aranyat érő segítő volt... A Liege-re visszatérve pedig Valverde amellett, hogy könnyeivel küszködve Scarponinak dedikálta győzelmét, a pénznyeremény egészét a gyászoló család javára ajánlotta fel. A 10 nap múlva kezdődő Girón ő vezethette volna az Astanát Aru kényszerű visszalépése után és biztos vagyok benne, hogy nem okozott volna csalódást... Nyugodjék békében.